A tanfolyam nem volt könnyű, de az oktatók nagyon jól értették a dolgukat, és egyben az is kiderült, hogy az itt-ott szükséges segítség mértéke nem haladja meg azt, amire a többi frissen felvett reménybeli munkatársnak szüksége van, legfeljebb kicsit más jellegű volt. Így aztán sikeresen indult az új pályafutás.

Munkája során a legtöbb probléma abból adódott, hogy a gyerekkori kevéssé sikerült társas szocializálódás miatt a kapcsolatépítő képessége erősen sérült, és nem is igényli a munkahelyi szociális kapcsolatokat. Ez ugyan a korábbi munkahelyein is eléggé megnyilvánult, de ott másféle, intimebb volt a környezet, így mindig akadt, aki azért áttörte a falakat.

Itt azonban túl sokan dolgoznak ehhez, elég nagy fluktuációval, átszervezés átszervezést követ, a munkát érintő változások nagy többsége informális úton terjedt: azaz a folyosói szóbeszédek, cigiszünetek, együtt elköltött ebédek alatt mondták el egymásnak a tudnivalókat. Ezekből ő sajnálatosan kimaradt, így előfordult, hogy valamit nem jól csinált, és persze következményei lettek. A vezetők egyszerűen nem gondoltak arra – nyilván túl sokat nem is foglalkoztak vele, hiszen megült a sarokban és végezte a dolgát, ahogy tudta -, hogy biztosítsák a megfelelő információ áramlást. Persze, lehetett segítséget kérni, de egyrészt nem igazán volt hozzászokva, másrészt a “segítség” olykor kimerült abban: hívd fel ezt meg ezt (n.b.: HOGYAN????), oldd meg!

Egyszer aztán elege lett ebből, és a következő értékelésen elmondta: A munka során csak azt az információt tudja figyelembe venni, ami eljut hozzá. Szíveskedjenek írásban megosztani vele az aktuális változásokat. Ne utasítsák arra, hogy hívjon fel ismeretleneket, mert nem tudja megtenni, max. e-mailt tud írni (amire vagy kap választ, vagy nem), ehhez viszont kéri leírni a felhívandó nevet. NE azt mondják neki, hogy oldja meg, ha tudná, nem kérdezné, hogyan.

Ezt követően némileg változott a helyzet, legalábbis a segítséget könnyebben megkapta 🙂 Igen, szólhatott volna előbb is, de sosem tartott igényt arra, hogy kedvezményeket, könnyítéseket kunyoráljon, így eleve nehezített pályán küzdött egész életében, mert nem kívánta kihasználni az emberi együttérzést azzal, hogy folyton szóvá teszi a sérülését, pláne olyanoknak, akiknek tudniuk kell róla. Sajnos, arra nem gondolt, hogy valójában mennyire nincsenek tisztában az emberek azzal, mivel kell egy bármilyen szempontból sérültnek a hétköznapi élet során megküzdenie. Ha úgy vesszük, ezzel maga is pont olyan vakságról tett tanúságot, mint a többiek 🙂

Röviden összefoglalva az elmúlt évek tapasztalatait:
A különböző intézmények nincsenek igazán felkészülve a hallássérült ügyfelek fogadására. Ezen némileg javított a sorszám húzás széleskörű bevezetése, mert pl. egészségügyi intézményekben korábban vagy csak kiszóltak a zárt ajtón keresztül – esetleg hangosbemondóval -, hogy XY következik (az időpont foglalás, központi kartonozás bevezetését követően, addig leginkább az érkezési sorrend volt a döntő) , amit értelemszerűen képtelenség volt észlelni. Mindig külön szólni kellett, hogy egyedi beszólításra van igény.

A legfrissebb tapasztalat egyébként, hogy a sorszám húzás sem feltétlenül működő megoldás, mert a tüdőszűrésre behívó asszisztens a folyosón elhaladva mormolta maga elé a soron következők nevét, utána még (állítólag) kiszólt a vizsgálóból is, majd meglehetősen türelmetlenül jött ki a folyosóra, hogy hol van hát a beteg, ő már négyszer hívta. Hát hol lenne, a folyosón ült, mert nem hallotta a nevét. A sorszáma megjelenésére várt.

Egészségügyi intézményeknél maradva: egyre több helyen elvárás az előzetes időpont egyeztetés, háziorvosnál is. Viszont online lehetőség többnyire nincs, csak telefonálni lehet, esetleg a szakrendelésekre – ahol gyakran több hetes, hónapos előjegyzés van – személyesen is van erre mód, jó esetben a kartonozóban.

Okmányirodában az információs pultnál ülő egyszerűen elhadarja a tudnivalókat, jószerivel fel sem néz, meg sem bizonyosodik arról, hogy megértették a mondani valóját. Kifüggesztett részletes tájékoztató az egyes ügyekkel kapcsolatos tudnivalókról nincs, legalábbis szem előtt nincs. Sorszám van, de azt is az információs pultnál kell kérni.

Személyi igazolvány készítésekor – bár az ember említi, hallássérült – az ügyintéző természetesnek veszi, hogy a fotózáshoz nem áll fel a helyéről, hanem mintegy fedezékből szól oda, ha módosítani kell a fejtartáson.